Kékfrankos

A szőlő:

A legenda szerint onnan kapta a nevét, hogy az 1809-es francia megszálláskor a francia katonák Sopronban kék színű frankkal fizettek volna érte. Ez a legenda nagyon szép, de nem sok köze van a valósághoz. Tény viszont, hogy az 1830-as évektől használják ezt a nevet.

Tőkéje gyors növésű. Fürtje közepes nagyságú, közepesen tömött, rövid nyelű. Bogyói közepesek, vastag héjúak, kissé hamvasak. Jól termő fajta, szeptemberben szüretelhető és a leszedésével nem kell sietni, mert nehezen rothad.

A kékfrankos általános Közép-Európában, beleértve Ausztriát és Németországot is. Magyarország számos borvidékén termesztik, többek közt Sopronban, Villányban, Hajóson, Szekszárdon és Egerben. Az öt borvidék kékfrankos borai eltérő jellegűek.[2]

A kékfrankos az 1990-es években még itthon lenézett szőlőfajta volt, amit sokan szívesen lecseréltek volna divatosabb fajtákra, az utóbbi években azonban népszerűsége egyre emelkedett. Sőt, most már vannak borászok, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy a kékfrankos termesztéséhez Magyarország adottságai egyedülállóak.[3] A kékfrankost nem csak önállóan palackozzák, fő alkotója az egri és a szekszárdi bikavérnek is.

A Monarchiában a 19. században terjedt el, eredete vitatott. Tartja magát az a nézet is, hogy a Kaszpi-tenger vidékéről származik és még a honfoglaló magyarok hozták magukkal.

A bor:

A kékfrankost nem csak önállóan palackozzák, fő alkotója az egri és a szekszárdi bikavérnek is. Mély tónusú, savhangsúlyos, karakteres bort ad, melynek illata nem túl intenzív, extrakttartalma is közepes, gyakran meggyes ízvilág jellemzi.